Egy

Sziasztok! Meghoztam az első részt, és nagyon örülnék, ha értékelnétek. Akár kommentben, akár pipálással. Köszönöm, ha megteszitek. Jó olvasást!

Unottan piszkáltam a müzlimet, miközben vártam, hogy visszahívjon az a bizonyos ember. Már majdnem felálltam, hogy kiöntsem a szanaszét ázott csodát, mikor végre megcsörrent a telefon. Gyorsan leraktam a tányért az asztalra, véletlenül kilöttyintve egy kis tejet, majd izgatottan a rozoga Nokiám után nyúltam.
- Joan Raven - szóltam bele a készülékbe.
- Hello, Adrian Newey. Ön lenne az a szelleműző, akiről annyit áradozott a kollégám? - kérdezte egy mély férfihang.
- Ha a kollégája alatt Mr. Hornert érti, azt hiszem igen.
- Igen, ezek szerint ön lesz az. Az a helyzet, hogy furcsa dolgokat észleltem a házamban az elmúlt hetekben. Nem igazán hiszek a természetfelettiben, de jobb biztosra menni. Ki tudna jönni? - érdeklődött.
- Persze, csak adja meg a címet és időpontot - emeltem fel újra a tányért, majd az ablakhoz sétáltam, hogy kiönthessem a napok óta ázó tartalmát. Óvatosan megbillentettem az edényt, majd mikor meguntam, hogy alig akar kifolyni belőle a tej, fogtam magam és kiborítottam az egészet. Azzal viszont nem számoltam, hogy az utcán járókelők is vannak. A felém forduló férfi arca eltorzult a dühtől, illetve a ráboruló gabonapehelytől, aminek következtében én jobbnak láttam fedezékbe vonulni. Közben a számomra még idegen férfi magyarázott valamiről, de nem igazán kötött le.
- Figyel rám egyáltalán? - halottam az ingerült hangot a vonal túlsó végéről.
- Mi? Ja, persze. Igen - kaptam észbe.
- Tehát, ma este hétkor megfelel?
- Várjon, megnézem a naptáramat. - hazudtam, majd hogy ne bukjak le, matatni kezdtem néhány szétszórt papírlap között. Húzva egy kicsit az időt, hümmögni kezdtem, majd mikor a beszélgetőpartnerem már majdnem lecsapta a telefont, válaszoltam. - Oké, ma este jó lesz.
Miután lediktálta a címet és elköszönt, fogtam magam és elmentem zuhanyozni. Azzal a reménnyel nyitottam meg a csapot, hogy visszakapcsolták a meleg vizet. Mint mindig, most is nagyot tévedtem. Igazából meglepő lett volna, ha a reményeim valóra válnak, tekintve a sok befizetésre váró számlát. Miután csalódottan konstatáltam, hogy a víz szokás szerint jéghideg, unottan lehámoztam magamról a ruháimat, és beálltam a a zuhanyrózsa alá. Tíz percnél nem bírtam tovább, amint végeztem minden fontos dologgal, valósággal menekültem a zuhanykabinból. Reszketve csavartam magamra egy törölközőt, majd visszamenve a szobába, fáradtan ledőltem az ágyamba. A kezembe vettem a telefonom, és betárcsáztam az olyan jól ismert számot.
- Daaave - nyújtottam el a legjobb barátom, és egyben cinkostársam nevét. Tinédzserkorom óta velem volt, jóban-rosszban egyaránt. Ő volt az egyetlen személy, akire bármiben számíthattam.
- Joaaaan - köszönt ő is ugyanígy. - Kapás van?
- Bizony - mosolyodtam el.
- Mikorra kell mennünk? - érdeklődött.
- Hétre, úgyhogy jó lenne, ha hatra idejönnél. A fickó eléggé szkeptikus, úgyhogy jó lenne, ha hoznád a füstölőket is.
- Mert egy csomag levendulás füstölő meg fogja győzni a kísértetek létezésével kapcsolatban.
- Az nem, de a latin varázsigék, és a telefonomról szóló hangok biztos. Nézz utána, hátha volt valamilyen halott házikedvence. Adrian Newey a neve. Esetleg be tudnám neki adni, hogy a vadászmezőkön járó kutyuskája kaparja az ajtókat - utasítottam. Dave profi szinten hackelt meg rendszereket, úgyhogy bármilyen információt ki tudtunk deríteni az adott ügyfélről. Igazából nem kavartunk nagy port ezzel kapcsolatban, néhány facebookos üzenetváltást olvasgattunk át, de egy-két komolyabb adatbázist is feltörtünk már, mikor fontos emberekről volt szó. Nagyon óvatosnak kellett lennünk ezzel kapcsolatban, mivel annak ellenére, hogy Dave ezen kívül nemigen követett el más bűncselekményt, én annál inkább. Régebben rendszeresen loptam kisebb boltokból, főként a megélhetés céljából. Mióta alkalmanként lehúzom az embereket párszáz dollárral, és azt hazudom, hogy kísérteties árnyakat űzök el a lakásából, nincs szükségem lopkodásra. Ugyanakkor a régi tartozásokat még mindig nem sikerült elintézni, sőt, egyre csak halmozódnak a befizetetlen pénzösszegek.
- Oké, máris utánanézek - válaszolt Dave, majd hallottam, ahogy őrült módon nyomkodja a billentyűzetet. - Joan, most vagy nekem káprázik a szemem, vagy..
- Vagy?
- Ugye Adrian Neweyt mondtál?
- Igen, miért? - rágtam a szám szélét az izgatottságtól.
- Hát.. Ha minden igaz, akkor egy nagyon-nagyon pénzes tagról van szó.
- Hogy érted, hogy pénzes? - kezdtem faggatni.
- Ami azt illeti.. Elég sok köze van az autókhoz. Állítólag Forma-1-es mérnök - adott választ a kérdésemre.
- Most ugye csak viccelsz? - hitetlenkedtem.
- Úgy nézek én ki, mint aki viccel?
- Tekintve, hogy telefonon beszélünk, nehéz megmondani, hogyan nézel ki - emlékeztettem arra, hogy nem látom.
- Mindegy. De akkor is, wow. Ugye tudod, hogy ez egy nagyon jó fogás lehet?
- Hogyne tudnám. Mennyivel húzzuk le? Ötszáz?
- Szerintem.. talán.. meglehet az ezer is - jelentette ki kicsit bizonytalanul.
- Te megőrültél - képedtem el.
- Most miért? Sokkal kisebb emberektől is sikerült már hatszázat lenyúlni. Ha nem szúrod el, mint múltkor, akkor meglesz - emlékeztetett egy korábbi baklövésemre. Igazából éppen átvettem volna a pénzt, mikor hirtelen megszólalt a telefonomra felvett kísérteties zörgés, ami alapjáraton a "szelleműzés" sikertelenségét jelentette, én barom ráadásul elkezdtem kétségbeesetten nyomkodni a telefonomat, azt remélve, nem veszik észre. Mondanom sem kell, üres kézzel mentünk haza. Dave-vel általában ötven-ötven arányban osztottuk el a szerzett pénzt. Én többnyire a lakást fizettem belőle, illetve minden alkalommal félretettem egy tízest. Dave a pénz nagy részét pedig eltette biztos helyre. Neki kevesebb szüksége volt rá, mivel volt egy tűrhető állása, amivel igaz nem keresett túl sokat, de még mindig többet, mint én. Egy utcán talált, elromlott laptopból barkácsolt magának egy nagyon is jól működő gépet. Két éve kezdtük el ezt az egészet, akkor voltam én tizennyolc, ő pedig húsz éves.
- Oké, de ha lebukunk, te viszed el a balhét - sóhajtottam megadóan.
- Persze - horkantott fel. - Na, félóra és ott vagyok.
- Mi van? Nem úgy volt, hogy hatkor jössz? - vontam fel a szemöldököm.
- De. És fél hat van - közölte, mire én érdeklődve a faliórára pillantottam. Meglepve vettem észre, hogy tényleg ennyire későre jár. Igazából annyira nem hökkentem meg, mivel általában délután szoktam felkelni, csak néhány órával korábban. Egész éjszaka virrasztani szoktam, újságokat böngészve, hátha találok valami rosszabb állást, ahol nem nyomnak fel a zsaruknak, mivel a régebbi ballépéseim miatt még most is árgus tekintettel követnek. Attól függetlenül, hogy nem üldöznek eszeveszetten, tudnak rólam, és én is róluk.
- Oké, siess. Akkor hatkor - tettem le a telefont. Gyorsan kerestem néhány tiszta ruhát. Közben felírtam magamnak, hogy el kéne mennem egy olcsóbb mosodába, mivel koszos ruhák tornyosultak a másfél szobás lakásom különböző pontjain. Sietve összeszedtem az átveréshez szükséges kellékeket, majd amint indulásra kész voltam, unatkozva huppantam le az ágyra. Azonban rögtön fel is álltam, mivel idegesített a kupi, amit éjszaka csináltam. Egy idő után, mikor már semmilyen állásajánlatot nem találtam, fogtam magam, és elkezdtem szétdobálni a cuccaimat. Egyre gyakrabban jöttek rám ezek a dühkitörések, amiknek többnyire a lakásom látta a kárát. Éppen papírokat próbáltam begyömöszölni egy már amúgy is teli fiókba, mikor csöngettek. Elüvöltöttem magam, hogy "nyitva van", majd folytattam a fiók megerőszakolását. Nagy nehezen sikerült beleerőszakolnom a lapokat, majd szaporán lélegezve Dave felé fordultam, aki felvont szemöldökkel kísérte figyelemmel a szerencsétlenkedésemet. Szemüvege makulátlanul ragyogott a hófehér arcán, kicsit felnagyítva mogyoróbarna szemeit. A hasonló árnyalatú hajából egy-két kósza szál belelógott a homlokába, ahogyan kérdőn pillantott rám.
- Most meg kéne lepődnöm? - húzódott féloldalas mosolyra a szája. Figyelmen kívül hagytam a beszólását, és elkezdtem felrángatni magamra a cipőmet. További néhány perc bénázás után szóltam Dave-nek, hogy indulhatunk. Végigsétáltunk a társasház folyosóján, majd kilépve az utcára, megcsapott az a tipikus esőillat, ami Angilában olyan gyakran jelen volt a levegőben.
- Siessünk, nem akarok megázni - húztam el a számat, majd kiállva az út szélére, reménykedtem, hogy sikerül fognom egy taxit. Nemsokára lefékezett mellettünk egy sárga kocsi, én pedig megkönnyebbültem, amiért nem kell csurom vizesen megérkeznünk ahhoz a Newey-hoz. Titkon reméltem, hogy Dave-nek igaza van a pénzzel kapcsolatban. Nem is tévedtem akkorát.